Al Di Meola a világzene és a jazz történetének egyik legnagyobb gitárvirtuóza. Kiváló technikai tudású művész, aki folyamatosan a zene újabb és újabb területeit fedezi fel saját maga és közönsége számára.
Az olasz származású gitáros az egyesült államokbeli Jersey City-ben született 1954-ben. Néhány évnyi dobolás után nyolc évesen vett először gitárt a kezébe, a klasszikus stílus mellett jazz-t és bossa novát is tanult.
A ’60-as években indult hódító útjára a jazz és a rock elemeit ötvöző fúziós zene, mely a fiatal Al Di Meola érdeklődését is felkeltette. Különösen nagy hatással volt rá a stílus kitűnő képviselője, Larry Coryell, akinek koncertjeit rendszeresen látogatta. Tinédzserként minden nap hosszú órákat töltött gyakorlással. 1971-ben felvették az egyik legnevesebb amerikai zeneiskolába, a bostoni Berklee School of Music-ba. A következő évben már egy fúziós zenekarban játszott.
Az 1974-es esztendő igazi fordulatot hozott életében. Ekkor hívta meg Chick Corea együttesébe, a Return to Forever-be, mellyel óriási sikereket értek el, aminek ékes bizonyítéka az 1975-ös No Mystery című albumért kapott Grammy-díj. Di Meola és a billentyűs Chick Corea mellett a basszusgitáros Stanley Clarke és a dobos Lenny White volt a zenekar tagja.
1976-ban indult Al Di Meola szólókarrierje. Már első, Land of the Midnight Sun című lemezével helyet követelt magának a legnagyobb jazz-zenészek között. Kezdetben szólólemezein is elsősorban a fúziós zene érdekelte, később azonban más zenei világokba is szívesen elkalandozott.
1980-ban a három remek gitárvirtuóz, Al Di Meola, Paco de Lucía és John McLaughlin elkészítette minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott és legnépszerűbb jazz-albumát a Friday Night in San Francisco-t. Két évvel később jelentették meg a Passion, Grace and Fire című korongot, majd útjaik szétváltak. Másfél évtizednyi szünet után 1996-ban ismét közös zenélésbe fogtak, világkörüli turnéra indultak és felvették a The Guitar Trio című lemezt. Al Di Meola pályafutása során a legnagyobb művészekkel dolgozott együtt, olyanokkal mint Luciano Pavarotti, Phil Collins, Stevie Wonder, Carlos Santana, Larry Coryell, Wayne Shorter, Herbie Hancock, Jean-Luc Ponty, Frank Zappa, Paul Simon, Milton Nascimento, Egberto Gismonti, Jimmy Page, valamint az Irakere.
A ’90-es években készült lemezein az akusztikus gitár és a világzenei elemek jutottak egyre hangsúlyosabb szerephez.
Mindig törekedett a megújulásra, sőt olykor radikális stílusváltásra is elszánta magát, a flamenco-tól a tangó-ig a kortárs jazz-től a fúziós zenéig számtalan stílusban alkotott kitűnőt. A neves Guitar Magazine több ízben is neki ítélte a világ legjobb gitárosa címet.
Az elmúlt években gyakran koncertezik a Midsummer Night Quartet nevű formációval, melyben társai a gitáros Peo Alfonsi, a harmonikás Fausto Beccalossi valamint a kiváló kubai származású kongás Gumbi Ortiz. Al Di Meola ma a világ egyik legismertebb és legelismertebb muzsikusa, aki hazánkban is rendszeresen fellép.
"A világ legjobb gitárosa."
- Guitar Magazine -
Válogatott diszkográfia Where Have I Know You Before (1974) – Return to Forever
No Mystery (1975) – Return to Forever
Romantic Warrior (1976) – Return to Forever
Land of the Midnight Sun (1976)
Elegant Gypsy (1977)
Casino (1978)
Splendido Hotel (1980)
Friday Night in San Francisco (1980) – Paco de Lucía, John McLaughlin
Electric Rendezvous (1982)
Tour De Force: Live (1982)
Passion, Grace and Fire (1983) – Paco de Lucía, John McLaughlin
Scenario (1983)
Cielo E Terra (1985)
Soaring Through a Dream (1985)
Tirami Su (1987)
World Sinfonia (1990)
Kiss My Axe (1991)
World Sinfonia Live in London (1991)
Heart of the Immigrants (1993)
Orange & Blue (1994)
The Guitar Trio (1996) – Paco de Lucía, John McLaughlin
DiMeola Plays Piazzolla (1996)
Rites of Strings (1996) – Stanley Clarke, Jean-Luc Ponty
The Infinite Desire (1998)
Christmas: Winter Nights (1999)
The Grande Passion (2000)
Flesh on Flesh (2002)
Revisited (2003)
Cosmopolitan Life (2005)
Consequence of Chaos (2006)
Vocal Rendezvous (2006)
La Melodia-Live in Milano (2007)
Pursuit of Radical Rhapsody (2011)
