Fesztiválnapló
Ugyanaz hátulról
Fesztivál egy magas sarkú cipő tetejéről
[2014.09.06.]
VIDOR EMMA BLOGJA
A színház tényleg sokkal érdekesebb lehet onnan. A nézőtéren ülve sokszor gondoltam már ezt. Michael Frayn is így vélhette, azért írta meg a Függöny fel! című darabot. (A „leánykori neve”, vagyis az előző fordítás címe: Ugyanaz hátulról – így hátha többen ismerik, film is volt, stb.)
Nem írok kritikát, mert csak morognék megint, mint a bolhás kutya. Az volt, ami. Röhögtünk, és kész. De azért még lamentálnék kicsit. Mi olyan mulatságos azon, hogy a színészek magánélete káosszá zülleszt egy előadást?
A színház belső élete nagyon kemény katonás rend lehet. Csakhogy ezt egy csapat érzékeny lélekkel kell végrehajtani. Ennél abszurdabb helyzet nem is létezhet. Erre még egy lapát, hogy ezt, ez az érzékeny csapat játssza, katonás fegyelemmel. Nagyon pontosan kell a kelléknek, mondatnak rossz helyre kerülni, hogy érthető legyen: rossz helyen van. Ezen nem lehet nem röhögni.
Ez a színház-safari titka. Látjuk őket a természetes élőhelyükön, de persze ez is játék. De mit csinálnak, mikor nem játszanak? Ez még érdekesebb kérdés.
Most már bevallom, a héten többször is jártam HÁTUL… Egy nyíregyházi barátnőm majd mindennap bevitt a színészklubba… (Most már megtudhatja az uram. Hiába parancsolna haza, úgyis vége… mármint a VIDOR-nak.)
Egyébként, semmi erkölcstelen nem történt. Ezek a színháziak rögtön kiszúrják a civilt, és szóba se állnak vele. (Persze, más lett volna fénykoromban… A nálam húsz évvel fiatalabb nőnemű civilek valahogy mégis besodródtak a társaságba.) Egyik társulat jön, a másik megy. Poénpiac, storybazár. Turkálnak, aztán teregetnek. Nem a nőstény-sovinizmus mondatja velem, de a férfiak többet beszélnek. Még a nőknél is többet. Ezt nem tudnám megszokni, de így kirándulásnak érdekes volt. Hallgatóztam. Egy nyíregyházi színész, na, nem az első pohár után, javaslattal állt elő. (Nem pletykálom el, melyik volt, pedig kinyomoztam a nevét.) Lényeg, hogy úgy kéne megszervezni a fesztivált, hogy előadások ne legyenek. A társulatok viszont váltsák egymást naponta. A házigazdáknak így is mindig mással kell kvaterkázni, de akkor ez nem lenne elkapkodva. Mert így, ahogy most van, a sok előadás az ivás rovására megy. És persze lennének díjak, a legjobban fogyasztó társulatnak, a legtöbbet ivó színésznek. És persze, díjaznák az egyéni alakításokat. Szörnyülködve hallgattam, aztán rájöttem, hogy ez vicc. Ugyanaz hátulról.
Ezek az emberek a fél karjukat is odaadnák, csakhogy játszhassanak. Nem mondom, hogy az életüket is, mert azt már odaadták. Csak itt, a természetes élőhelyükön léteznek. Utcán még soha nem találkoztam színésszel. Na, jó, láttam anyukát a gyerekével a cukrászdában, meg férfit olvasószemüvegben postán, de azok nem színészek voltak éppen… Kihaló állatfaj. A politika egymásra uszítja őket, a szórakoztató ipar meg felzabálja a zsákmányállatot, a nézőt.
De ennél már nem akarok hátrább menni. Egy cseppet se vicces, ami azok mögött a kulisszák mögött zajlik. Inkább visszaülnék a nézőtérre, megtapsolni a játszókat.
Vidor Emma
Utóirat: Holnap még írok, és holnap lehull a lepel is. Persze nem mindenki számára. (Lepleket csak intim kettesben hajigálok.) A záróblogot majd elküldöm azoknak, akik kérik a sajto@moriczszinhaz.hu-n. Igen, jövőre lesz facebook profilom, addig meg képzeljék oda a nemes arcélemet.
Interaktív üdvözlettel: e
|
|
