Fesztiválnapló
Miért szégyen a nevetés?
Fesztivál egy magas sarkú cipő tetejéről
[2014.09.05.]
VIDOR EMMA BLOGJA
Messziről futok neki, hogy érthető legyen, amit érzek.
A bölcsészkaros lányok között az én időmben divat volt a nőietlenség.
Két számmal nagyobb, kinyúlt férfi pulóverekben jártak. Sminkeletlenül, sőt ápolatlanul. Gyomlálatlan hónaljszőrrel és más hasonlókkal. Hülyének nézték az olyanokat, mint én, akik már akkor is magas sarkúban jártak, és frizura volt a fejükön, nem pedig haj. Vagyis, inkább nem elég okosnak. A bölcsesség fokmérője volt az elhanyagoltság és a nőietlen külső. Szenvedtek is rendesen, hogy mi, buta nők pasiztunk, ők meg legfeljebb csak férjhez mentek. De azt rögtön, ha egy perverz entellektüel a horogra akadt. Erről szól a kedvenc Moliére darabom, a Tudós nők. Mára sajnos előadhatatlan. Ki emlékszik ma már arra, mikor az intellektus rang volt. Ma az értelmiségi a lúzer szinonímája. De maradjunk Moliére-nél, és térjünk vissza a röhögéshez.
Moliére: Képzelt beteg, Latinovits Színház, Budaörs
Képzeljék el Lukáts Andort, amint egy Ibsen-hős szorongásait ábrázolja, mikor a patikaszerekkel meghajtott végbelét próbálja visszatartani... Ez így leírva vicces, de látva… Novák Eszter rendező nem elégszik meg azzal, hogy nevettet. Nyers, szikár realizmust parancsol a játszókra. Szerencsére, néha kibújnak a szigor szorításából a komédiások, és azt teszik, ami a dolguk: komédiáznak. Bertalan Ági például. Tóth Ildikó viszont olyan jó színész, hogy pont-pont-pontokat tesz, ahol a végleteknek lenne a helye. Szinte látni vélem nála azt a teátralitást, amely, mint afféle jó ízlésű színésznek, tiltva van. Novák Eszter nem dobta a gyeplőt a lovak közé (pedig azok száguldanának), és ez érdem. Sajnos érdem.
Miért szégyelljük a nevetést? Ha valami pusztán és nyersen csak mulatságos? Igaz, nincs túl sok nevetnivaló idehaza mostanság. (Hacsak nem röhögünk az egészen.) De miért fagyunk le?
Nem nézek híradókat, sőt párducként ugrom a távirányítóra, ha a közszereplőinket látom. De azt így is látom, hogy ugyanazzal a vackorba harapott arccal jelentik be a bekövetkezett rosszat, mint a bekövetkezendő jót. A székrekedés jut eszembe, nem a remény. Kincstári optimizmust parancsolnak ránk, de mi dacosan azért se röhögünk. Régi kelet-európai reflex ez.
A bölcsesség szinonímája lett a komolyság. Plusz a vidámságot a szórakoztatóipar elorozta. Reklámbevételei a belőlünk kicsikart kacajoktól függnek. Oda pedig dehogy tartoznánk, inkább a dögvész és a többi képzelt betegség.
Azért se nevettetünk! Tisztességes művész nem tesz ilyet!
Pedig igazából Mamani Keitáról akartam írni.
Olvasom, hogy az új szólóalbumának címe: Kanou, vagyis Szeretni. És tényleg, a Kossuth téri színpadról szeretet áradt ránk. Mi meg kicsit fagyosan ücsörögtünk. Fura volt a magyar fülnek az afrobeat. Néha pszichedelikus, néha kemény, máskor meg melankolikus. De Mali első számú dívájából árad a derű. Így aztán a végén nagy volt a siker. Mosolygós arcok mindenütt, műfajtól függetlenül.
Miért kell ehhez Maliból jönni?
Baráti mosollyal: Vidor Emma
|
|
