Fesztiválnapló
Átéléstől Kodályig
Fesztivál egy magassarkú cipő tetejéről nézve
[2014.08.31.]
VIDOR EMMA BLOGJA *
A nap dilemmája az volt, hogy a Férfiagy Csányi Sándorral, vagy a Telefondoktor Göttinger Pállal. (Elvileg befért volna mind a kettő, ha 7-kor Csányit nézem, a dokist meg 10-kor, de akkor meg a TOQUES DO CARAMULO nevű portugál zenekarról maradok le.) A döntésben az befolyásolt, hogy nem vagyok egy kimondott Csányi-fan. Erről nem művész úr tehet, hanem a filmtörvény. Nem olvastam ugyan, de lehet benne valahol az apróbetűsben egy olyan passzus, hogy Csányi Sándor nélkül nem szabad filmet csinálni. Ilyen már volt a Jávor Pál idejében, de neki volt bajusza, meg orgánuma. . . Szóval, Göttingert választottam. Róla csak annyit olvastam, hogy egyébként rendező. Szeretem az akasztott hóhért. Nagyon rég röhögtem ennyit. Önfeledten, és úgy, hogy nem kellett ostoba töltelék poénokat kivárni két igazi között. Sőt, nem is poénok voltak ezek, csak egy nagyon jól szerkesztett bohózati helyzet következményei. Ezt bonyolítja három (illetve lövöm a poént: 4) telefonon a rendelőbe zárt főhős, illetve antihős, mert Göttinger az. Mézga Gézából, Woody Allenből, Kabosból és az amerikai szappanok lúzerjeiből összegyúrva. Bár ott a színpadon semmi gyúrás, színészkedés nem volt, csak egy nagyon eredeti és nagyon komikus figura. Drámai végkifejlet és happy end. De milyen happy end?! Kolléganőim, az hátborzongató volt, ahogy dr. Békés Dénes levezet egy szülést telefonon! Jön a tanulság: a rendezők töltsenek el egyszer az életben másfél órát egyedül a színpadon szemben a szórakozni vágyó publikummal! Vége lenne az unalmas, önmegvalósítósdi színháznak.
Aztán barátnőim és néhány elvetemült színész, aki mind a kettőt megnézte, leforráztak. A Csányi sokkal jobb volt! Így jár, aki előítéletes! Aztán még sokat vitáztak az átélésről. Ezt utáltam, mert nem tudtam hozzászólni. De itt, most legalább kiblogozhatom: A néző ebből csak annyit lát, hogy az Átélős Színész izmai megfeszülnek, a homlokán függőleges ráncok keletkeznek. A száját becsukja. Megpróbál így beszélni. (Ezt nagyon nehéz lehet megtanulni, ezért járnak 5 évig iskolába. Az orvosképzés tart még ilyen soká, de egy mérnök vagy egy fizikus 4 év alatt megvan. ) Szóval, ott áll a szegény Átélős a színpadon. Maximum résre nyithatja a száját, így viszont a hatásköre leszűkül az első három sorra. (Azért kerülnek többe az ide szóló jegyek.) Ezért a teljesítményért Amerikában Oscar-díjat adnak, nálunk meg legfeljebb színházigazgató lehet az illető. Még két különbség van. Az a fránya angol nyelv így is érthető, tudja fene, miért. A másik meg, hogy ott az unalmas részeket kivágják az Átélősből, zenét tesznek alá, és mehet a kasszához. Asszem, az átélés mértéke szerint fizetnek, mert kis szerepekben látni néha érdekes színészeket is. Elfordultam a vitától, és látom a mellettem a pultot támasztó pasi stage passán, hogy a portugál csapat egyik zenésze. A Vidor-kert DJ-je, párdon, NemDj-je éppen roma zenéket nyomott. A portugál emberem felkapta a fejét. What is it? – ilyen egyszerűen. Parno Graszt. - Válaszoltam angolul, és bepötyögtem a nevet az okostelefonjába. Na, és itt leesett az állam. Elkezdte sorolni a magyar együtteseket, akiket ismer: Ando Drom, Romano Drom, Méta, Muzsikás és hogyhogy ő pont ezt nem ismeri... Megvan a tervem: A héten lesz még rá alkalom, hogy magyar népzenészekkel találkozzak. Kifaggatom majd őket; hány portugál zenekart ismernek. Az is egy távoli kis ország, bár nem Kodály országa. (A közönséget énekeltető zenekarok reménytelen küzdelmét látva és hallva azt gondolom, már Magyarország sem az.)
Egy mondat az incognitómról: nem vagyok azonos Z. Vidor Emmával, az „Együtt a világ dolgozóival” (1959) című jó állapotú antikvár könyv szerzőjével.
Vidor Emma
|
|
