Felálló pöcsű faragott emberek
vanyabacsi.blog.hu - 2013. szeptember 18.
Megrontott fiatalok, feszt kiürülő pálinkásüvegek, kilátástalanság egy erdélyi faluban. Ezt a világot festi meg a tehetséges fiatal drámaíró, Székely Csaba Bányavíz című új drámájában. A Szkénében jó előadás született belőle. Sok nevetés és jó pár gyomros a mérleg.
Székely Csaba Bánya-trilógiájának harmadik részéből, a Bányavízből tartottak tegnap ősbemutatót. Csizmadia Tibor szinte külön társulatot hozott létre a fiatal erdélyi író műveinek kisszínpadra állítására, a Bányavirágot a Pinceszínházban rendezte meg Kaszás Gergővel, Tóth Józseffel és Bozó Andreával. A Bányavakság már a Műszaki Egyetem második emeletére költözött, és jöttek a színészek is; maradtak a Bányavízre is mind.
A trilógia befejező része ismét az apró erdélyi faluban játszódik, visszatérő elem a nyomor, az alkoholizmus, a falusi élet elszigetelt bezárkózása, a csehovi elvágyódás, a kiüresedettség, a bénító fásultság. És ott a bűn is, ezúttal épp a bűntelen életről prédikáló plébános, Ignác (Kaszás Gergő) az, aki – akárcsak Czigler Balázs fiókokkal és szekrényekkel teli sekrestyéje – titkot rejteget, nem is egyet. A Bányavakság polgármestere után Kaszás ismét egy fásult, kiégett, tisztségével visszaélő „elöljárót” hoz, aki képtelen uralkodni vágyain és szenvedélyein, miközben elveszett tekintélyének maradványaiba kapaszkodik. Kaszás Gergő újra képes egy karakterbe önteni bűnöst és áldozatot, Isten szolgáját és emberi csúszómászót, egyszerre tud szánalmat és haragot ébreszteni a plébános figurája iránt. Értékes alakítás.
Bozó Andrea a szenilis házvezetőnő hálás szerepében lubickol. Az önmagánál jóval idősebb figurát is kiválóan hozza: minden jelenete szomorú burleszk. Tóth József, a tanító István szerepében egyszerű kisember, aki csak túlélni akar, boldogulni, de háza leég, így a plébános fogadja be lányával, Imolával (Eke Angéla) együtt. István elfogadja sorsát, a kiszolgáltatottságot, de nem tűri a tisztességtelenséget, attól kikel önmagából és nem lehet megállítani. Afféle székely Kohlhaas Mihályként indul visszaszerezni ellopott pálinkafőzőjét és a matracába rejtett spórolt pénzét. Tóth Józsefnek elhisszük.
Eke Angéla Imolája jobban sikerült, mint korábbi alakítása a Bányavakságban, karaktere is összetettebb. Falun ragadt kilátástalan fiatal lányt játszik, aki éppen csak ráébredne a szerelem mivoltára, de már lelkileg, testileg jóvátehetetlenül meg van gyalázva. Hiába a relatív értelmiségi háttér, az ő sorsa tizenhat évesen eldőlt. Kitörés nincs, betörés van.
A nevelőapja által gyerekkora óta molesztált Márton (Márkus Sándor) szelíd fiúként jelenik meg, aki fájdalmas titkát „felálló és levágott pöcsű faragott emberek” megalkotásába öli. A Bányavíz legnormálisabbnak, legjózanabbnak tűnő hőse azonban áldozatból lesz erőszaktevő, a sebek agresszióvá gyógyulnak, aztán újra kifakadnak. Molesztálója iránti gyűlöleténél csak szeretete nagyobb. Márkus Sándor jól bontja ki az eleinte egydimenziósnak tűnő, valójában többszörösen terhelt karaktert.
Csizmadia Tibor jó érzékkel bízta Székely Csaba világát már értő művészekre az előadást, amely ugyan nem nélkülözi a kissé hosszúra nyúlt jeleneteket. A vigadva nyomasztás hatásmechanizmusa azonban így is beindul. A fiatal erdélyi író ugyanis olyan társadalmi és nyelvi közegbe helyezi az egyébként sablonoktól sem mentes történetet, amely egyszerre groteszknek és gyomorba vágóan valóságosnak tűnik. Erdélyi magyarként szúró kritikával illeti sajátjait, akiket az anyaországban általában csak ízesen beszélő, szorgos istenfélőknek ábrázolnak, akik mélyen élik meg magyarságukat nap, mint nap. Székely a „Bányavidékén” azonban éppen olyan gyarlók, bűnösek, esendők, boldogtalanok, mint mi, anyaországiak, legendás agyafúrtságukkal pedig nem ritkán egymás eszén igyekeznek túljárni. Csizmadia Tibor hatásos, érdekes, jó színházat csinál Székely Csaba műveiből. Tessék elmenni, megnézni!
Hermann Irén
Akit a pap már megrontott
egyfelvonas.postr.hu - 2013. szeptember 18.
Székely Csaba három önálló, de ugyanabban a képzeletbeli székely faluban játszódó drámájának (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) utolsó darabja remek humora ellenére is kátrányfekete görög tragédia arról, hogy akit egész életében bántanak, az hiába akar kilépni helyzetéből, végül maga is bántani fog másokat; hogy mennyivel könnyebb elhitetni magunkkal, hogy nem is akarunk kitörni a rossz helyzetünkből, mint tenni valamit a kitörésért; és hogy mennyire hiábavaló mindenféle prédikáció megbánásról vagy jó emberségről, ha az emberben valójában nem ver gyökeret semmi hasonló.
Nem csak témafelvetéseiben - papi pedofília, nemi és családon belüli erőszak -, de örökérvényűségében, mondandójának erejében is a Bányavidék-trilógia legsúlyosabb darabja a Bányavíz. A témák kidolgozottsága mellett a cselekmény is kiválóan épül fel: a pap, nevelt fia, a házvezetőnő és a házuk leégése után náluk lakó tanító és kislánya között lappangó és nagyon is konkrét feszültségek fokozatosan bontakoznak ki, vezetnek valamiféle megtisztító robbanáspont ígéretéhez, majd jutnak el mégis oda, hogy minden maradjon a régiben, csak annál is reménytelenebbül és mocskosabban. (Székely Csaba ugyanakkor ezúttal a kellemesnél valamivel mesterkéltebben használja bravúros írástechnikai tudását, például az ismétlésekre épülő poénokat, az elnyújtással való feszültségteremtést.)
Csizmadia Tibor rendező Cziegler Balázs a realizmust az elemelttel ügyesen keverő terében (a szószék az egyébként "átlagos" szoba közepén áll) és a dráma ötleteit a végsőkig kiaknázó jelmezeivel szóról szóra elemzi a szöveget, és egy-egy jellemző mozdulattal, a tartalomra rá nem nehezedő plusz poénnal teszi még izgalmasabbá, érthetőbbé és sokoldalúbbá a Bányavizet.
Ez a részletes kidolgozottság minden egyes színészre is jellemző. A legnagyszerűbb - a Bányavaksághoz hasonlóan - ezúttal is Bozó Andrea, aki nem csak tökéletes technikával - sajátos és végig konzekvens mozgással, elváltoztatott hanggal és egyedi hanglejtéssel, jellemalakító mimikával - teszi különlegessé az öreg házvezetőnőt, de nagyon pontosan megjeleníti mindazt, amitől ez a karakter igazán érdekes a drámában. Ugyanis végig izgalmas kérdés, hogy a magát a végletekig szenilisnek mutató néni vajon miről tud és miről nem tud - valószínűleg többről, mint gondolnánk -, ráadásul ő az, aki ezt a tudást a maga módján használva, egyfajta isteni figuraként képes kilendíteni az eseményeket a folyásukból, ugyanakkor - egy roppant fontos, a drámában nem, csak Csizmadia előadásában szereplő, kiválóan megrendezett és Bozó által lenyűgözően eljátszott jelenetben - gondoskodik arról is, hogy semmi ne változzon, aminek változnia kéne. Bozó játékában ráadásul még az is benne látszik lenni, ami a szövegben csak egy negyedmondatos utalás: hogy tudniillik esetleg ő lenne a pap kukában talált, fogadott fiának vér szerinti anyja.
Szintén remek és minden eddiginél érettebb alakítást nyújt Eke Angéla a tanító lányaként: úgy képes egyszerre kislányként és tapasztalt nőként megjelenni, hogy a kettő ne csak megférjen egymással, de végig szimultán hiteles is legyen benne - kulcsjelenetében pedig annyi sajátos "életfilozófia" ül ki a megkínzott arcára, ami a bővebben itt el nem árult helyzet közben már magában is megindító. Kaszás Gergő papként hasonlóan kettős jellemet játszik profin: bűnbánat helyett saját magából (is) teljesen kiábrándult férfit és negédes, tenyérbe mászó diktátort. Márkus Sándor a fiaként természetesnek és csak ritkán színpadinak ható beszédével győz meg, de a már említett kulcsjelenetben azt is el tudja hitetni játékával, hogy abban a pillanatban valóban végérvényesen elmúlt életének egy reménytelibb szakasza. Tóth József tanítójában ugyanakkor a többieknél kevésbé érthető, hogyan keveredik az erőszakos állat, a szánandó alkoholista és a hajdani tisztesség emléke, mert bár Tóth mindhármat meg tudja jeleníteni, a köztük való átmeneteket kevésbé dolgozza ki.
A szkénés Bányavíz nem csak egy drámaíró jelentőségének sokadik bizonyítéka, egy színházi trilógia méltó lezárása (lényegében ugyanez a stáb a másik két Bánya-drámát is játssza) és egy biztos kézzel rendezett, kiemelkedő társulati összmunka, de egy olyan előadás, amely bár roppant komor és nyomasztó témákat jár körül, humora és tisztán megfogalmazott kérdésfelvetései révén mégis felemelő tud lenni. Felemelő, mint a jó és jelentős színház általában.
Kovács Bálint
Keserű Márton verse
szinhaz.net - 2013. szeptember 18.
A magyar ugar - ahogy Adytól tudjuk - „lehúz, altat, befed", mert a tehetetlenségi nyomaték nagy erő, főleg, ha van hozzá némi bódító pótszer is.
Beköszöntött a pálinkafőzési szezon, cefreillat lengi be a magyar vidéket. Az idén kivételesen jó a termés szilvából is, körtéből is, lesz mitől bódulni a magyarnak, lakjon bár az anyaországban, vagy Erdélyben. A pálinkafőzési szezonnal egy időben Székely Csaba Bánya-trilógiájának harmadik része is megérkezett Budapestre, és ennek a ténynek annyi köze van az előbb mondottakhoz, hogy az ital - az előző két részhez hasonlóan - itt is folyik le a torkokon számolatlanul, és egy jó kis pálinkafőző üstnek is lába kél.
A trilógia előző két részében megismerhettük a falu orvosát és polgármesterét, a harmadikra a helyi notabilitás két tagja maradt még: a pap és a tanító. (Emlegetik az első kettőt is: az orvos tudományában nem nagyon bíznak, a polgármester meg még börtönben marad egy ideig.) Körülöttük a bezárt bánya romjain tengődő falu: munkanélküliség, alkoholizmus, öngyilkosságok - csődbe jutó és fiatalként el sem indulható életek sora. De amíg az első két darabban hangsúlyos volt, hogy Erdélyben járunk, hiszen a székelységhez fűződő mítoszok, illetve, a második részben a román-magyar együttélés kérdései is terítékre kerültek, itt ennek nincs ekkora jelentősége, lehetne ez a falu itthon is, még ha el is hangzik néha, hogy „Magyarba" vágynának a fiatalok.
A cselekményt ezúttal a parókiára helyezte a szerző. Itt él Ignác tiszteletes a nevelt fiával, Mártonnal, és a papszakácsnéval, Irénnel. Időlegesen hozzájuk költözik a tanító és annak 16 éves lánya is, mert leégett a házuk. Cziegler Balázs díszlete egyszerre emlékeztet templomra és a lakásbelsőre: középen szószék, két oldalt szekrények, az egyiken áttetsző ablakokkal, a másikon sok-sok fiókkal, rekesszel, amikből mindig előkerül valami titkolt dolog, többnyire vészhelyzetre félretett pálinkásüveg. A jelmezek jól kiegészítik a karaktereket, különösen Bozó Andrea ruhája sokat mondó a perlonharisnya alól kitüremkedő fáslival, a kötött sapkákkal, otthonkákkal és a kerek szemüveggel.
Aztán szép lassan kiderül, hogy a patriarchális falusi idill mögött hiányok és tragédiák rejlenek, és mindenki valamiféle - legális vagy illegális - szenvedéllyel próbálja megtartani a saját látszólagos egyensúlyát.
A Székely Csaba drámáira oly annyira jellemző, sajátos szórendre, ismétlésekre, a nyelvjárás kicsit elemelt változatára épülő nyelvhasználat a Bányavíznek is meghatározó eleme, és a darab humorának elsődleges forrása. Van egy rész, körülbelül az előadás egyharmadánál, Irénkével és az ő folyamatos amnéziájával a középpontban, amikor ez az ismétléses szerkezet már-már szabadversbe csap át, köszönhetően annak is, hogy a színészek is rákapcsolódnak erre a gondolatritmusra. Akkor egy kicsit soknak is tűnik ez a nyelvi játék, kibillent a tragikomédiai egyensúlyból a komédia felé, de aztán a mérleg visszabillen.
Van egy versnek szánt vers is a darabban: a nevelt fiú írja a sosem látott tengerről, a saját homokvárszerű szétesettségéről, amivel a papnak az a baja, hogy nem rímel, meg hogy miért nem mondja a fiú az elején, hogy Keserű Márton verse. Pedig talán a darab súlypontja is benne rejlik ebben a pársoros, közepesnél alig rosszabb szabadversben és Keserű Márton beszélő nevében. Egyvalaki érti meg mind a kettőt: Irénke, az egyetlen szereplő, aki nem valamilyen szenvedélybe, hanem a felejtésbe menekül, és aki egyedüliként képes arra, hogy a saját elveszettségéből kilásson, és a többiek felé forduljon. Bozó Andrea remekel a szerepben: van például az a jelenete, amikor csoszogva, maga elé motyogva rakja helyre, rendezgeti a többiek által feldúlt szobát, vagy ahogy újra és újra gyermeki naivitással és őszinte érdeklődéssel tud rákérdezni mindarra, amit már annyiszor elfelejtett. Kaszás Gergő papja álarcot hord: a tenyérbe mászó hamis pátoszét, ami csak nagy néha kerül le róla, olyankor szinte meg lehet sajnálni. Ahogy odaadja az utolsó fél tábla csokit Imolának, a tanító lányának, mondván, hogy pontosan tudja, milyen kín a függőség. Eke Angéla Imolája koravén kamaszlány. Tűri, hogy az apja üti-veri, hogy a fiúk kihasználják-megerőszakolják. Van egy szép jelenete, ahogy a kölcsönkapott fehér miseingben áll a Krisztus-képek előtt, a frissen felismert titokkal az arcán, hogy gyermeket vár. A tanító szerepében Tóth József keresi az igazságát meg a pálinkafőző üstjét. Karakterében a sorscsapásokba beletörődő béketűrés és alkalmazkodás keveredik az agresszióval. A legtalányosabb szereplő a sok I-betűs Székely-figura közül nevével is kilógó Márton. Márkus Sándor alakításában kezdetben egy jószívű, kedves fiúnak tűnik, és ez az első benyomás a végére még igazolódik is, de közben sok minden más is előbukkan a karakterből, többek között a kétségbeesett agresszió. De marad talány a végére is: hogy miért marad, miért nem megy el innen.
Csizmadia Tibor rendezése erre a kérdésre azt a választ adja, hogy mert a magyar ugar - ahogy Adytól tudjuk - „lehúz, altat, befed", mert a tehetetlenségi nyomaték nagy erő, főleg, ha van hozzá némi bódító pótszer is, és ahhoz több induló energia kellene, hogy valaki meg tudja változtatni a maga körül látott sorsmintákat. Mártonnak ebből csak egy egyszeri, rögtön hamvába haló kísérlet jut, és utána marad minden a régiben. (Egy humoros Moszkva-sóhaj erejéig ebben a darabban is megidéztetik Csehov.)
Az a furcsa, hogy ahogy sorban nézi az ember a Székely-darabokat, egyre inkább háttérbe szorul az, ami először még unikumnak tűnt és lekötötte a figyelmet: az erdélyiség, az eltérő kulturális hagyományok, megszokottá válik a nyelvi újszerűség is; és egyre fontosabb lesz az, hogy amit látunk, az a mi falunk és a mi életünk. A magyar ugar, vagy ha úgy tetszik, a magyar bányalég.
Turbuly Lilla |
