Hol volt, hol nem volt, még a kilencvenes években: a Krúdy Kamaraszínpadon megelevenedett Jókai Mór Miltonja (Itt a vége, pedig milyen unalmas napnak indult). Azaz a műnek egy olyan sajátos olvasata, amelyben annyi volt Jókai, mint Mohácsi János. Aztán öt év múlva jött a Krétakör, később pedig a Mandátum. Már ekkor lenyűgözött az az utánozhatatlan módszer, amellyel a Mohácsi-fivérek dolgoznak.
Megkérdezem majd Mohácsi Jánost arról, mennyire tartja a testvérével, Istvánnal közösen megálmodott, s általa rendezett előadásokat posztmodernnek? Egyáltalán: hogyan látja, mennyire reagál elevenen a mai színház a világra?

Aki kérdez: Dr. Karádi Zsolt főiskolai tanár PhD